Mégis mit képzel magáról? Hogy ő bármit megtehet? Hogy állandóan felbolygathatja az életemet, utána meg eldob, mint valami szemetet? Nem, nem hiszem el, hogy ez ő! Ez nem lehet ő! Hol van? Hol van az a fiú, akit három éve ismertem meg? Hol van a fiú, aki aznap volt? Miért csak egy hónapig ismerhettem azt az arcát? Egy hónap miatt kell szenvednem egész életemben? Ez most komoly? Ez nem lehet igaz! Milyen rosszat tettem, amiért ezt kapom? A szemem láttára halt meg benne az a fiú, akit én mindennél jobban szeretek! Lehet, hogy a teste él, de ő már nem ugyanaz! Már sosem jön vissza. Egy olyan fiú volt ő, aki egy öleléstől már boldog volt. Aki könyörgött, hogy megfoghassa a kezem, és aki ugrándozott örömében, mikor kimondtam, hogy mellette maradok! Ez a fiú nincs többé! Csak egy hónapig létezett, pár délutánig, amíg elrabolta a szívemet, majd elment, itt hagyott … és a testébe egy olyan személy költözött, akinek már nem jelentettem semmit, csak egy lányt, a sok közül. Százszor bántott meg, vert át, hazudott, elhagyott. Én viszont mindig hittem neki, és vártam, hogy egyszer visszatér belé az a lény, akibe én teljesen belezúgtam! Gyűlölöm a mostani énjét. Utálom és szívből kívánom, hogy soha többé ne kelljen vele beszélnem, sőt látni se akarom többet! Gyűlöllek! Gyűlölöm, ahogy hazudsz. Te vagy az eddigi legnagyobb tévedésem. Istenem, mennyire félre ismertem őt. Mindent elhittem, bármit hazudott.  Bárcsak meg tudnám változtatni a múltat. Ha visszarepülhetnék az időben, minden jobb lenne… egyszerűen elsétálnék mellette, és soha többet nem látnám őt… ezzel megkímélve az évekig tartó fájdalomtól magamat! Ha ezekkel a tapasztalatokkal a hátam mögött most ismernénk meg egymást, biztos, hogy nem mennék bele abba, hogy még egyszer valaha is találkozzak vele. Ha nekem ő volt a minden, akkor neki én ki? SENKI! Remélem, minél hamarabb eltűnik az életemből végre! Soha többet nem akarok rá gondolni már, mától egyenlő lett számomra minden ismeretlennel! Hogy tehette ezt velem, miért volt gerinctelen? A folyamatos hazugságai tettek tönkre! Egyszerűen undorodom az egész lényétől, a külsejétől ugyan úgy, mint a belsejétől! Egy senki lett a szemembe, habár nemrég még ő jelentette az egész ÉLETET! Ha most szembejönne velem, már semmit se éreznék iránta. Szánalom és megvetés az, amit még maximum kiválthat belőlem. Ha megtehetném, nevetve törölném ki az életemből az egész „közös” múltunkat. Nem akarok rá emlékezni, soha többet! Nagyon remélem, hogy egyszer ő is visszakap mindent, amit nekem adott. Hogy szenvedni fog ő is, ahogyan én szenvedtem miatta éjszakákon ét! Igen, ezt akarom! Élje át ő is ugyanezeket. Vágják őt is át, és hazudjanak neki is! Hagyják el őt is, és érezze akkor olyan rosszul magát, hogy már élni se legyen kedve. Ha ez bekövetkezne valaha is, legszívesebben akkor állnék elé, a szemébe nevetnék és elmondanám, mennyire megérdemli ezt most és ennék még sokkal rosszabb dolgokat is vissza fog kapni! Sajnos nem… nem hiszem,hogy valaha is ez megtörténhet, mert akinek nincsenek érzései, azt nem lehet tönkre tenni… de tudom, ha egyszer még is tönkre menne, és előtte állnék, átölelném, és bármi rosszat is tett velem, elfelejteném, és segítenék neki,hogy talpra álljon. Hogy miért? Mert szeretem, és bármi rosszat is tett, én nem ő vagyok, én nem tudom őt bántani, én soha se bántanám őt! Ő a halálomat kívánta, bennem akkor tört meg valami. Bennem megszakadt egy világ! Számomra nem csak, hogy meghalt aznap, hanem soha nem is létezett! Nem kívánom már neki semmi rosszat, se jót… csak annyit, hogy mindent kapjon vissza, amit nekem adott!